AdventuresEverywhere
Thoughts
2018. július 16., hétfő

Most már kevesebb, mint egy hét van hátra az indulásig, ami egyben izgalommal, ijedtséggel és türelmetlenséggel tölt el. Na meg egy csomó idegességgel, hogy hosszú távon is elfogadnak-e, mind a szülők, mind W., fel tudom-e venni Jn. sűrű életritmusával a tempót, hogy megértenek-e és én meg fogom-e őket érteni, ilyenek…

Persze az agyam másik fele tudja, hogy valószínűleg nem választottuk volna egymást, ha nem lennénk szimpatikusak egymásnak, meg már amúgy is beszéltünk Whatsappon élőben és folyamatosan írunk egymásnak, szóval az is nagyjából elmondható, hogy megértjük egymást.

Bennem van egy adag megfelelési kényszer is, hogy bár úgy gondolom, a megoldókészségem egész tűrhető, de azért ne nagyon legyek J. terhére az egyéni problémáimmal és az agymenéseimmel. De majd úgyis megismerjük egymást.

Amerikával kapcsolatban nagyjából tudom, hogy mire számítsak, de attól még szerintem engem sem fog elkerülni a kultúrsokk és az ezzel járó hosszú és rövid távú “problémák”.

Egyik pillanatban tudom, hogy hétfőn utazok, aztán egy másikban teljesen megfoghatatlan számomra, hogy egy évig nem leszek itthon, egy teljesen idegen család tagjaként fogok az USA-ban élni. Bár az előkészületek (papírok intézése, vízum, folyamatos beszélgetés Jn.-el, blog) segítenek a valóság tudatosításában, de még mindig hihetetlen, hogy ez meg fog velem történni.

És most éppen mi történik? Az ajándékok megvannak, agyban nagyjából össze is pakoltam, amit majd a hét közepe-vége felé fogok a valóságban is megtenni (kíváncsi vagyok, miket kell itthon hagyni a bőröndlimit miatt). Ezen kívül próbálok mindent lezárni itthon, hivatalos (meghatalmazás, orvosságok beszerzése) és kevésbé hivatalos (összepakolás, megbeszélések) dolgokat, olvasok, élvezem, hogy itthon lehetek, illetve még indulás előtt utoljára találkozok azokkal, akik fontosak.

Az elmúlt pár napban, ahogy környezetemen végignéztem, folyamatosan az a kérdés fogalmazódott bennem, hogy mi a francért megyek el? A szokásos rizsán túllépve (kaland, világlátás, mert most van rá lehetőségem, nyelvtanulás, új emberek megismerése stb.) valami oknál fogva azt érzem, hogy ez az utam, mert mindig, amikor erre az egészre gondolok, mosolyognom kell és egy leírhatatlan izgalom fog el.

E miatt az érzelmek miatt csinálom és nagyon remélem, hogy nem fogom megbánni és egy életreszóló kaland lesz.