AdventuresEverywhere
Trip to New York City
2018. július 27., péntek

A kedd délutáni program egy NY-i buszos városnézés, majd egy két és fél órás szabadidős program volt. Az egyetemtől a Manhattanbe kb. 1 órába telt az út, az elsőként pedig a Battery Parknál álltunk meg, ahonnan látható volt a Szabadság szobor. Sajnos csak kb. 10 percet kaptunk körbenézni és fényképezkedni, hogy tartsuk az időbeosztást. Az idegenvezető (akit a parknál vettünk fel) közben mesélt a felhőkarcolókról meg a városról. Másodjára a 9/11 Memorial South Poolnál szálltunk le a buszról. Ez az emlékmű igazából az ikertornyok helyére épített medence, amely a 2001. 09. 11-es terrortámadásnak állít emléket. Miután újból visszaszálltunk a buszra, hosszabb keringés következett, majd a Central Park mellett, a Columbus Circle-nél szálltunk le újból, szintén rövid időre. A következő buszraszállás után immár az utolsó megállóhely felé tartottunk: a Rockefeller Center mellet szálltunk le. Innentől  (ekkor volt kb. 6 óra) mindenki oda ment, ahova szerett volna, a lényeg az volt, hogy 9-kor indul a busz az Empire Building mellől.

Olvass tovább!

Training
2018. július 27., péntek

Miután letett minket a kisbusz és kipakolták a cuccokat ("elkobozták" a nagybőröndömet és berakták egy konténerbe a többiekével együtt) mindenki megkapta a szobakulcsát és a kollégiumhoz tartozó belépőkártyát. Ezután mindenki felment a maga szobájába és egy óra múlva (5-kor) vártak minket amolyan köszöntő pizzázásra, amivel egybekötve tartottak egy kisebb eligazítást (kik a szervezők, hol található meg az iroda a tréninghét alatt, és hol lesznek az órák).

Este már aludtam, amikor neszezést hallottam: megjött a szobatársam, egy mexikói lány. Próbáltunk beszélgetni, de én fáradt voltam, neki pedig elég gyér angol tudása volt, de megoldottuk.Olvass tovább!

Above the clouds
2018. július 23., hétfő

Amikor a felértünk a reptérre, anyutól a kocsiban köszöntem el, apu jött be velem az épületbe. A pultszám még nem volt kiírva a táblán, így várnunk kellett kb. fél órát, addig persze azon paráztam, hogy vajon mit kell kipakolni a kisbőröndből. Persze végül semmit, mert mérés nélkül is elfogadták (utólag már bánom, hogy nem pakoltam több cuccot). A váróteremben apától is elköszöntem, majd minden nálam maradt cuccommal elindultam a terminálok felé. Az átvizsgálókon minden gond nélkül átjutottam. Ezután egy bő egyórás várakozás következett, mire a kapu számát is kiírták. A beszállás után csak egy óra múltán indultunk el, a repülés pedig 2 óra volt, hogy aztán leszálljunk Helsinkiben. 3 óra helyett a késés miatt már csak két órám volt átszállni, így célirányosan el is indultam a kiírt kapuhoz. Kényelmesen sétálva pont időben értem oda, csak éppen kajálni nem volt időm, de nem problémáztam miatta, mivel tudtam, hogy fognak adni a repülőn kaját. Ezúttal a repülőút 10 óra volt, éppen elég ahhoz, hogy szétüljem a fenekem. Az időt egyébként olvasással, alvással, nézelődéssel és filmnézéssel (Midnight sun, tetszett) töltöttem el. Kaját tényleg adtak, ami viszont pocsék volt – szerintem.
Olvass tovább!

Say goodbye
2018. július 23., hétfő

Hajnalodik, mi pedig az autópályán száguldunk Pest felé. Bár két órát se aludtam, de most se tudok, mert én mindeközben azon majrézok, hogy mit hagyhattam otthon, ami fontos.

Az utolsó napok a búcsúzkodásról szóltak. Volt, akitől többször is.

Az utolsó napok az utolsók megtételéről szóltak. Utolsó együtt-reggeli, utolsó lovaglás, utolsó dögönyözések, utolsó ölelések.

Utolsó döntések. Kisebbek és nagyobbak. Melyik kamerá(ka)t vigyem, milyen magyar nasikat pakoljak, mi menjen és mi maradjon.

A bőröndöt vagy hatszor pakoltam át, ugyanis a fedélzeti bőrönd súlylimite elég kevés (hátizsák-bőrönd együtt lehet 8kg) és akárhogy is pakoltam, mindig a határ fölött mért a mérleg. Jelen pillanatban talán megvagyok. Majd a reptéren eldől.

Amúgy induláskor pont Ákostól a Keresem az utam szólt, és mivel nagyon passzol a helyzethez (meg mert amúgy is szeretem), idebiggyesztem.

Ákos – Keresem az utam (rock version)

Thoughts
2018. július 16., hétfő

Most már kevesebb, mint egy hét van hátra az indulásig, ami egyben izgalommal, ijedtséggel és türelmetlenséggel tölt el. Na meg egy csomó idegességgel, hogy hosszú távon is elfogadnak-e, mind a szülők, mind W., fel tudom-e venni Jn. sűrű életritmusával a tempót, hogy megértenek-e és én meg fogom-e őket érteni, ilyenek…

Persze az agyam másik fele tudja, hogy valószínűleg nem választottuk volna egymást, ha nem lennénk szimpatikusak egymásnak, meg már amúgy is beszéltünk Whatsappon élőben és folyamatosan írunk egymásnak, szóval az is nagyjából elmondható, hogy megértjük egymást.

Bennem van egy adag megfelelési kényszer is, hogy bár úgy gondolom, a megoldókészségem egész tűrhető, de azért ne nagyon legyek J. terhére az egyéni problémáimmal és az agymenéseimmel. De majd úgyis megismerjük egymást.

Amerikával kapcsolatban nagyjából tudom, hogy mire számítsak, de attól még szerintem engem sem fog elkerülni a kultúrsokk és az ezzel járó hosszú és rövid távú “problémák”.

Egyik pillanatban tudom, hogy hétfőn utazok, aztán egy másikban teljesen megfoghatatlan számomra, hogy egy évig nem leszek itthon, egy teljesen idegen család tagjaként fogok az USA-ban élni. Bár az előkészületek (papírok intézése, vízum, folyamatos beszélgetés Jn.-el, blog) segítenek a valóság tudatosításában, de még mindig hihetetlen, hogy ez meg fog velem történni.

És most éppen mi történik? Az ajándékok megvannak, agyban nagyjából össze is pakoltam, amit majd a hét közepe-vége felé fogok a valóságban is megtenni (kíváncsi vagyok, miket kell itthon hagyni a bőröndlimit miatt). Ezen kívül próbálok mindent lezárni itthon, hivatalos (meghatalmazás, orvosságok beszerzése) és kevésbé hivatalos (összepakolás, megbeszélések) dolgokat, olvasok, élvezem, hogy itthon lehetek, illetve még indulás előtt utoljára találkozok azokkal, akik fontosak.

Az elmúlt pár napban, ahogy környezetemen végignéztem, folyamatosan az a kérdés fogalmazódott bennem, hogy mi a francért megyek el? A szokásos rizsán túllépve (kaland, világlátás, mert most van rá lehetőségem, nyelvtanulás, új emberek megismerése stb.) valami oknál fogva azt érzem, hogy ez az utam, mert mindig, amikor erre az egészre gondolok, mosolyognom kell és egy leírhatatlan izgalom fog el.

E miatt az érzelmek miatt csinálom és nagyon remélem, hogy nem fogom megbánni és egy életreszóló kaland lesz.