AdventuresEverywhere
Decision
2018. október 1., hétfő
End

Mikor kijöttem, az volt az elképzelésem, hogy olyan helyre jövök, ahol megtalálom a második családomat, ahol megoszthatom, hogy ki vagyok én és hogy honnan jövök – hiszen erről szól ez a program.

Minden szeptember elején kezdődött, amikor is a szülők leültek a konyhába, hogy első alkalommal adjanak a babának szilárd táplálékot, én pedig csak álltam ott, mint egy szellem. Ott éreztem először, hogy én nem vagyok odavaló, pedig legalább annyival bevonni, hogy "Nézd, milyen arcot vág!" szerintem nem lett volna sok. Szerettem volna én is a baba életének része lenni. 

Második alkalommal a devoni verseny során jött el a mélypont, ez alkalommal is láthatatlannak éreztem magam, ide-oda "rángattak", sosem tudtam, mi következik és Jn. a verseny miatti idegességében olyan szavakkal illetett, amik teljesen jogtalanok voltak és amikről nem tehettem. És igen, baromi rosszul estek. Így hát a versenyről hazafelé elkezdtem óvatosan kérdezgetni a floridai körülményekről, hogy ott hogy él, milyen lehetőségek vannak – kérdések, amik segítettek a döntés meghozatalához (ott is ugyanennyit dolgozik, szóval ott sem változott volna semmi). Végül beszéltem az érzéseimről, hogy számomra mit jelent nekem ez a program, mire azt válaszolta, hogy én nem vagyok neki több, mint egy aranyos kedves kislány, aki vigyáz a babájára. És ezzel azt hiszem megtelt az a bizonyos pohár.

A többi személyes problémáim már csak hab volt a tortán. Az egyik az volt, hogy sajnos a beosztásom miatt nem nagyon volt lehetőségem más emberekkel találkozni vagy rendszeres programokat szervezni (mint edzés), hiszen mindig 10 körül kezdtem, így este 7-9 között telt le az időm, arról nem is beszélve, hogy a versenyek miatt hétvégén is vigyázni kellett a babára, így a hétvégi programokról lemaradtam.

Másik gondom egyrészt az előzőből, a beosztásból is fakadt, másrészt a körülményekből is, ugyanis egy 2000 fős kisvárosban élünk, ahol csupán egy kis vegyesbolt volt és kocsiba kellett pattanni, hogy a negyedórányira levő városba jussak. Szóval ezek miatt baromi egyedül éreztem magam, hiszen voltak olyan napok, amikor alig beszéltem többet tíz mondatnál.

Kértem Jn.-t, hogy havi egyszer üljünk össze egy kicsit és csináljunk valami egy órás programot, de ő csak kijelentette, hogy rám már nincs kapacitása.

Nem mellesleg elegem lett abból, hogy nem tudtam előre tervezni és hogy egy csomó időt töltök üresjáratban, ugyanis hiába rendeltek be előző este másnap reggel 9-re, legtöbbször csak 10 után kaptam meg a babát, sokszor így eltelt 1-1,5 óra azzal, hogy készenlétben állok és várok, hogy mikor kelnek fel a többiek. Ilyenkorra persze nem tervezhettem semmit, mert ki tudja mikor kellek… Sajnos a nagyobb lélegzetvételű szabadidőmmel (fél délutános) sem tudtam tervezni, mert kb. mindig előtte nap jelentették be, így szintén nem tudtam semmi érdemi programot szervezni.

Összefoglalva tehát ez a kapcsolat egy főnök-beosztott típusú kapcsolat volt, vagyis ellenkezett azzal, amit szerettem volna, így egy kis informálódás, sok videochates átbeszélés és LCC-s levelezés után meghoztam a nehéz döntést, hogy szeretnék családot váltani, már csak az volt a kérdés, hogy mikor is mondjam el.